Posztelvtárskáink, „ne kergessünk légvárakat!”
Ha valakinek még kétsége volna afelől, hogy a posztkommunista mentalitás nem sokat változott a kommunistához képest: ahhoz képest, amikor Hegedűs András elvtárs 1956. október 23-án behívta a szovjet csapatokat a magyarországi „fasiszta ellenforradalom” letörésére, majd Kádár elvtárs és az ő pufajkásai lettek november 4-én a megszálló totalitarista nagyhatalom kollaboráns eszközei, annak jó szívvel ajánlhatom Széky János Szemben a Nyugattal című vezércikkét az Élet és Irodalom 2018. december 19-ei számából. Nehéz ugyanis nem a szerző politikai családjára tipikusan jellemzőnek tekinteni a letagadhatatlanul revánsvágy táplálta felháborodást: hogyhogy az EU és a NATO szankciók nélkül tűri Orbán Viktor politikáját? A kérdésfeltevés egyébként szó szerint így hangzik: „hogyan lehet ekkora árulást… megúszni?...honnan van hozzá Orbánnak mersze?”
Az „árulás” (de szép is, amikor a hazaárulók beszélnek árulásról!) fogalmát a külső beavatkozást áhító számára
az meríti ki, hogy Magyarország politikai menedékjogot adott Gruevszkinek, az „alkotmányosan megbuktatott”(!) macedón miniszterelnöknek. Kiindulásként a Lengyel Külügyi Intézet honlapjáról idéz egy elemzést, amely ugyancsak kifogásolja a magyar kormány eljárását. Közben persze nagyvonalúan elsiklik a felett a kérdés felett, hogy ugyan vajon mennyire tud népszerű lenni Lengyelországban a két kormány és kormányfő által is szentesített lengyel magyar barátság légkörében egy ilyenfajta állásfoglalás. Számára természetesen Gruevszki „az EU által jogerősen elítélt köztörvényes bűnöző”, és még „az Egyesült Államok is jelezte, hogy korrektnek tartja” az ítéletet. Hát akkor lehet-e más, mint korrekt? A magyar kormány pedig „az Európai Unió és a NATO értékítéletét gúnyolta ki.” Hallatlan! Ez vért kíván!
Ne menjünk bele most annak a fejtegetésébe (amúgy is leginkább a jogászokra tartozik), hogy miképpen is állunk a jogharmonizációval az Unió országaiban, és hogy mennyire függetlenek az EU jogi instanciáinak állásfoglalásai, végzései a politikai érdekektől, adott esetben a Soros által tőkeerővel is befolyásolt migráció-párti politika szempontjaitól. Hiszen mindenki tudja, még a cikkíró is beismeri, hogy a Gruevszki ügyben is erről, a „Soros problémáról” van szó. Inkább idézzük tőle (már mint Székytől) azt a megállapítást, hogy „a 'nemzetállamok Európája' és a 'szuverenitás' gumijelszavai” arra is alkalmasak, hogy „az ódon, 1945 előtti nacionalizmus szenvedélyét tudják tovább gerjeszteni”. Nehéz lett volna a szerzőnek frappánsabb magyarázatot találnia a maga és a hozzá hasonlók „probléma megközelítésére”.
Van azonban még egy „bizonyítéka” rá, hogy „Magyarország az EU és a N ATO ellen dolgozik.” (Ezt a mondatot állítása szerint a lengyel elemzés szerzőjétől veszi át, természetesen nagy kéjjel citálva.) Ez pedig az, hogy a magyar külügy mindaddig megvétózza Ukrajna NATO tagságát, amíg vissza nem vonja a magyar kisebbség elleni súlyosan diszkriminatív intézkedéseit. Széky szerint: „hogyan gondolhatta bárki, hogy Ukrajna és a NATO tárgyalásainak blokkolásából más látszik, mint hogy Magyarország gyengíteni akarja Ukrajnát és a NATO-t Oroszországgal szemben.” Szerinte itt élet-halál kérdésről van szó, nehogy azt higgye hát Orbán, „hogy azt tehet, amit akar”, mert „a választások fényesen igazolják”. Ez persze azt is jelzi, hogy valami halvány reménysugár fölcsillan benne a szabd választások „indokolt esetben” való felfüggesztésére.
Hiszen ez amúgy sem a demokrácia kritériuma, „csak hab a tortán”, ahogyan ezt Sargentini asszony is megállapította, hivatkozva a már könyv formájában is megjelent korszakalkotó „alapigazságra”.
Szóval reszkessetek, nemzetiek, mert jön a NATO! Az meg sem fordul Széky elvtárs úr fejében, hogy nem óhajtja a NATO egy (sőt több) megbízható szövetségesét egy impotens magyar ellenzék elvárásának, illetve vágyálmainak engedelmeskedve elveszíteni, valami meggondolatlan húzással? Ennyire hülyének nézi a legműködőképesebb katonai szövetség vezetőit? Vagy gondolja, hogy „próba cseresznye”, egy kis hergelés, uszítás és máris összejön a várva várt beavatkozás?
Kedves Széky elvtárs úr, önnek és társainak garantált az orcára hullás. Az igaz ugyan, hogy Magyarország megszállását a múlt században kétszer is egy-egy szövetséges nagyhatalom hajtotta végre (1944. március 19-én a náci Németország, 1956. november 4-én pedig a Varsói Szerződés vezető ereje, a nagy és dicsőséges Szovjetunió), de jelenleg nem olyan időket élünk. Bolond volna például bárki is a az EU májusban esedékes parlamenti választása előtt a stabilitást felborítani, vagy akár csak kockáztatni! Utána meg örülnek a jelenlegi döntéshozók, ha valahogy, kis szótöbbséggel megnyerik a választást annak a politikai elitnek a képviselői, akiket hő vágyuk továbbra is többségben látni. (Ha ugyan lesz okuk örömre egyáltalán…)
Tehát, hogy stílszerűen egy pártállami szónok által elkövetett bakit, képzavart idézzek, „kedves elvtársak, nem kell légvárakat kergetni!”
