Önkény, önkény és újra csak önkény! Egy nagy német drámaíró azt állította egyszer, hogy aki könyveket éget, az nemsokára embereket fog. Ennek analógiájára nyugodtan mondhatjuk: aki önkényesen minősít, aki végletes elfogultságról, hazabeszélésről tesz tanúbizonyságot, és a méltányosságtól vagy egyszerűen az igazság(osság)tól olyan távol áll, mint Makó Jeruzsálemtől, azon nem kell meglepődni, ha bevezet valóságosan is egy olyan totalitarista önkényuralmat, mint amelyeknek a demokratikus országokban (így nálunk is) a jelképei is be vannak tiltva. (Még ha, finoman szólva, nem is egyforma hatékonysággal tud működni a tilalom, attól függően, hogy náci vagy kommunista jelképekről van szó.)

Végre egy nyugati politikus is kimondta, ritka pontossággal és tömörséggel, hogy a fent említett önkényes narratíva mennyire jellemző a nyugati balliberális politikai elitre. A Bundestag bajor alelnöke, Hans-Peter Friedricch (ahogy erről már a február 23-ai szám címlapjáról is értesülhettek a Magyar Hírlap olvasói) a törvényes magyar kormánynak is pártját fogva a következőt nyilatkozta a Passauer Neue Presse című lapnak: „ mindig ugyanaz a lemez, aki nem baloldali, az nem demokrata, aki Sorost bírálja, az antiszemita, aki Európa határait védi, az embertelen”.

Mire számítanak azok, akik folyton ezt a lejárt, recsegő lemezt teszik fel, amelyről mindig ugyanez a képtelenség üvölt? Nyilván a göbbelsi modell sikerére: „mondj el egy hazugságot tízszer és igazság lesz belőle.” Lehet, hogy azért mondják el több százszor is, mert úgy vélik, hogy minél többször teszik, annál hatékonyabb? Pedig fordítva van: ha már átlátnak a hazudozókon, akkor minél többször hangoztatják ugyanazt a bődületes valótlanságot, annál inkább kontra produktív.

Sajnos, az sem tekinthető csupán tévedésnek, hogy baloldalnak tekintik a közép-kelet- európai posztkommunista, posztbolsevista politikai elitet is, amely soha nem volt szociáldemokrata. (Minálunk ez az a magyar ellenzék, amelybe immár ilyen értelemben tartozik bele a Jobbik is, amely alighanem azért engedhette meg magának szinte születésétől kezdve a náci beszédet, mert a posztelvtársaktól kapott rá megbízást. Nem véletlenül keveredtek ők a korpa közé, ám legyen a sorsuk is a disznók eledeléhez hasonló.) Hiszen valamennyien ugyanezt a nyugati „balliberális” lemezt bőgetik, amiért most nem keletről, hanem nyugatról kapják az apanázst. Gondoljunk bele: Rákosi és Kádár elvtárs korában a „piszok, rothadó kapitalizmusról” a „tömegeknek” szóló hivatalos álláspont szerint egy ilyen milliárdos tőzsdespekuláns maga lett volna a patás ördög, az elnyomás és kizsákmányolás netovábbja. Ma pedig ő az ikon, ennek a politikai családnak a számára az EU (főleg) nyugati és (kisebb mértékben) keleti országaiban (nálunk a hoppon maradt és a történelem szemétdombja felé irányt vett ellenzék üdvöskéje), és aki nem ért vele egyet, az antiszemita!

Nem véletlenül terjedt el erről a társaságról, hogy csak az erőből értenek, hiszen hatalmukat, politikai elit mivoltukat mindig annak az erőfölénynek köszönhették, amelyet valamely megszálló, gyarmatosító nagyhatalom biztosított nekik. Most is ezért reménykednek abban, hogy a globalista háttérhatalom felkarolja őket, mert szabad választások keretében aligha kerülhetnek kormánypozícióba, amelyben helytartó státuszukat érvényesítve kifoszthatják a rájuk bízott (ebre a hájat!) országot. Csakhogy ennek a háttérhatalomnak, vagy legalábbis az általa megbízott EU politikusoknak a pozíciói maguk is veszélyben forognak, a májusi EU-s választások eredményétől függően.

Amúgy legfőbb ideje, hogy valóban végképp megváltozzanak azok az erőviszonyok, amelyek lehetővé tették, hogy a levitézlett posztkommunista politikusok átmentsék a hatalmukat, minden antikommunista-nemzeti-konzervatív kormánynak kesztyűs kézzel kelljen velük bánni, és gúzsba kötve kelljen neki táncolni, illetve kormányozni. Hogy egyebet ne mondjak: ki érti azt, amikor az önkényuralomra emlékeztető utca nevek úgy vannak betiltva, hogy ha valaki erre fittyet hány (hogy csúnyábban ne fogalmazzam), azt semmiféle szankcióval nem sújtják! Pontosabban: az érti csak, aki azokat az erőviszonyokat is érti, amelyek a kettős mércével mérést ránk erőltetik. (Adja az ég, hogy a Magyar Patrióták Közösségének kezdeményezése (a sötét múltunkat idéző utcanevek megváltoztatására) sikerrel járjon!

Ám ehhez is kell, hogy a szabad választások, amelyeket még nem mertek eltörölni (habár Sargentini asszony és a hozzá hasonlók nem igazán bánnák), a nemzeti-konzervatív, antiglobalista, antikommunista, migrációellenes erők sikerét hozzák!

Kiss István Béla

Nagy érdeklődés kíséri a Magyar Idők olvasói körében, de általában a nemzeti-konzervatív értékeket képviselő, preferáló kormány hívei között is Szakács Árpád Kinek a kulturális diktatúrája? című cikksorozatát, amelynek immár 18. része jelent meg a lap november 10-ei számában. Érthető is, hiszen az ő saját ízlésük, értékrendjük alapján, mint kultúrafogyasztók, méltán várják el, hogy ez a kulturális kormányzat ne az ő ízlésüket sértő, értékrendjüket semmibe vevő művészi alkotások támogatására adjon horribilis összegeket. Mint ahogy érthető még az is, ha az „Add uram Isten, de azonnal!” jegyében némi türelmetlenséggel, sőt ingerültséggel reagálnak azokra a hírekre, amelyek arról szólnak, hogy a törökverő Hunyadi és a nándorfehérvári győzelem ürügyén egy olyan, a már a Kádár korból ismert deheroizációs kultuszba illeszkedő filmforgatókönyv készült, (balliberális holdudvarhoz kötődő alkotók műve, amelynél a kormány általbiztosított intézményi támogatás végösszege csekélyke hétmilliárd forintra rúg), amelynek éppen a pályázatban meghirdetetett témához vajmi kevés köze van. Hát akkor, Petőfivel szólva „megint beszélünk, csak beszélünk?” Ez a közvélemény nyilván kevesebbet tud arról, hogy más szempontok, például a múltból örökölt erőviszonyok is vannak a világon. Amelyeknek aránytalanságát a (még mindig) egypólusú világrend társadalmi berendezkedése is felerősíti.

Talán az is inkább csak az idősebb nemzedék számára világos, hogy az ex-kommunisták, az egykori marxisták és híveik nemcsak ideológiában, politikai retorikában fordultak nagyot, amikor a „piszok, rothadó kapitalizmus” és a „bűnös nyugat” ócsárlása helyett most épp ennek a nótának az ellenkezőjét fújják. (Mint ahogy egy milliárdos tőzsde spekuláns, aki hajdan a patás ördögöt testesítette meg, mostanra Soros György személyében szinte posztkommunista ikonná lépett elő). Hanem: a kollektivista világnézet és a megcsontosodott, szinte dogmatikusan-sematikusan konzervatív ízlés is átadta a helyét az individualizmusnak és a (finoman szólva) kétes értékű kísérletezések előtti hajbókolásnak, bizonyára (Juhász Gyula szavaival) „a százszor szent szabadság s haladás” szellemében. Hja, hát… ha most nem keletről, hanem nyugatról jön az apanázs… Abban persze következetesnek bizonyultak, hogy továbbra is gyűlölnek mindent (lévén, hogy „elemi osztálygyűlöletre”, és a politikai ellenfél szenvedélyes gyűlöletére szocializálták őket), ami keresztény és nemzeti. Ez utóbbit legszívesebben a fasizmussal, nácizmussal azonosítják, minthogy a második világháború befejezése óta, mint győzteseknek, módjuk van sárkányölő Szent Györgyöt játszani, és elterelni ez által a figyelmet a kommunizmus-bolsevizmusnak a nácizmus-fasizmussal való egylényegűségéről, amely leginkább az emberiség ellenes bűntettekben, az ártatlan áldozatok millióiban testesül meg. (Az sincs még benne kellőképp a köztudatban, hogy Lenin és Sztálin elvtárs hóhérai nemcsak előbb kezdték, hanem „nagyobbat” is teljesítettek, mint valamivel ifjabb ikertestvéreik.)

S hogy mi köze mindennek a posztkommunisták és neoliberálisok kulturális diktatúrájához? Egy régi baloldali értelmiségi ismerősöm, aki úgy tűnik, hitt az eszmében, vagyis a Lenin és elvtársai által „hasznos idiótának” nevezett és tekintett típust képviseli, kifejezetten náci megnyilvánulásoknak bélyegezte Nitsch és a hozzá hasonló akcionista zsenipalánták kereszténygyalázó, gyomorforgató „remekműveit”. Mondtam neki, arra ugyan várhat, amíg a balliberális oldalról valamelyik írástudó ezt a véleményét osztja, vagy pláne a nyilvánosság előtt felvállalja. Vagy akár egyértelműen elhatárolódik ezektől a kitűnő újítóktól. Már csak azért sem teszik, mert ugyanazoktól a mecénásoktól függenek, ugyanahhoz a mecenatúrához tartoznak.

Az persze nem ártana, ha a Szakács Árpád által felsorolt (pontosabban, a túloldaltól átvett névsorokkal „listázott”) alkotók, akik nehezen tagadhatják, hogy az ellenzéki balliberális értelmiségi holdudvar részét képezik, a fent említett történelmi kontextusba ágyaznák ezt a tényt, és az egzisztenciális szempontokat zárójelbe téve kissé magukba néznének. Ahelyett, hogy Fidesz-diktatúráról óbégatnak vagy zengedeznek. E sorok írója megkereste a Literatur und Kritik című folyóirat említett ötszázadik számát. Bár túlzásnak tekinthető, hogy a szerzők írásaikkal „migrációtámogató hűségesküt tettek a külföldi balliberális világ előtt” (egyikük záró soraiból például mély fájdalom csendül ki, hogy talán nem lehet majd magyar nyelven verset írni, és talán nem is lesz kinek), azért ne csodálkozzanak, hogy ha valaki a korpa közé keveredik, azt megeszik a disznók. (Ha már hajlandó volt a kitűnő Adamik Lajos úr A másik Magyarország című dossziéjához a nevét adni.)

Ami pedig a kultúrharcot illeti, Bíró Zoltánt kell idéznem: kultúrharc mindig is volt, nem ez a kormány találta ki vagy vezette be. Más kérdés, hogy egy diktatúra utáni állapotban, amelyben valóban antagonisztikus ellentétek vannak, a hajdani diktatúra, önkényuralom hatalmukat átmentett működtetői és örököseik, illetve az általuk elnyomottak és leszármazottaik között, a politikai harccal együtt a kultúrharc is kiéleződik. De kultúrharcról tanúskodik már Illyés 1934-ben írt , A nagy kérdés című epigrammája is, amelyből kiderül, hogy már akkor is voltak, akik antiszemitázták azokat, akiknek a magyarság fogyása, pusztulása fáj. (Nem nehéz felismerni, hogy már ez is a népességfogyás migrációval való pótlásának irányába mutat.) Valamint az antiszemitázással, mint hajdani politikai csodafegyverrel történő folytonos, mind a mai napig tartó vagdalkozás, kulturális téren is, amelyről észre sem veszik, hogy mennyire kicsorbult az éle. (Friss példát szolgáltatnak rá a CEU némely tisztségviselői.)

Egy kulturális kormányzat pedig, igenis, vállalja fel bátran kultúrpolitikájában, intézkedéseiben az általa meghirdetett és képviselt értékeket. Eljött az ideje. Kár, hogy nem hamarabb. Csak azt vesszük vissza, ami a miénk. Megboldogult Kristóf Attila, a Magyar Nemzet szélsőjobboldalisággal igazán nem vádolható jeles publicistája jut eszembe. Én nem tudom… című rovatában egyszer szóvá tette, hogy a balliberális ellenzék fölháborodott Csoóri Sándor (ha jól emlékszem) nemzeti kormánytól kapott kitüntetésén. „Persze, mert ezek a csókosoknak osztogatnak!” (Mintha a posztelvtársak nem azt csinálták volna.) Erre írta Kristóf Attila: „miért talán a Horn kormány kitüntette Csoóri Sándort? Nem? Nahát!”

Tessék a balliberális-posztkommunista politikai erőknek demokratikus úton választást nyerni, és akkor folytathatják eddigi kultúrpolitikájukat. (Más amúgy se telne tőlük, nem óhajtanák viszonozni a nekik tett gesztusainkat. Nem a kölcsönösségre szocializálták őket.) Addig azonban költsék ilyen célokra Soros György és a hozzá hasonló mecénások, az általuk támogatott alapítványaik pénzét (meg a balliberális szavazók önkéntes adományait).

Ne a miénket, a jelenlegi kormányt támogatókét.

Kiss István Béla

Posztelvtárskáink, „ne kergessünk légvárakat!”

Ha valakinek még kétsége volna afelől, hogy a posztkommunista mentalitás nem sokat változott a kommunistához képest: ahhoz képest, amikor Hegedűs András elvtárs 1956. október 23-án behívta a szovjet csapatokat a magyarországi „fasiszta ellenforradalom” letörésére, majd Kádár elvtárs és az ő pufajkásai lettek november 4-én a megszálló totalitarista nagyhatalom kollaboráns eszközei, annak jó szívvel ajánlhatom Széky János Szemben a Nyugattal című vezércikkét az Élet és Irodalom 2018. december 19-ei számából. Nehéz ugyanis nem a szerző politikai családjára tipikusan jellemzőnek tekinteni a letagadhatatlanul revánsvágy táplálta felháborodást: hogyhogy az EU és a NATO szankciók nélkül tűri Orbán Viktor politikáját? A kérdésfeltevés egyébként szó szerint így hangzik: „hogyan lehet ekkora árulást… megúszni?...honnan van hozzá Orbánnak mersze?”

Az „árulás” (de szép is, amikor a hazaárulók beszélnek árulásról!) fogalmát a külső beavatkozást áhító számára

az meríti ki, hogy Magyarország politikai menedékjogot adott Gruevszkinek, az „alkotmányosan megbuktatott”(!) macedón miniszterelnöknek. Kiindulásként a Lengyel Külügyi Intézet honlapjáról idéz egy elemzést, amely ugyancsak kifogásolja a magyar kormány eljárását. Közben persze nagyvonalúan elsiklik a felett a kérdés felett, hogy ugyan vajon mennyire tud népszerű lenni Lengyelországban a két kormány és kormányfő által is szentesített lengyel magyar barátság légkörében egy ilyenfajta állásfoglalás. Számára természetesen Gruevszki „az EU által jogerősen elítélt köztörvényes bűnöző”, és még „az Egyesült Államok is jelezte, hogy korrektnek tartja” az ítéletet. Hát akkor lehet-e más, mint korrekt? A magyar kormány pedig „az Európai Unió és a NATO értékítéletét gúnyolta ki.” Hallatlan! Ez vért kíván!

Ne menjünk bele most annak a fejtegetésébe (amúgy is leginkább a jogászokra tartozik), hogy miképpen is állunk a jogharmonizációval az Unió országaiban, és hogy mennyire függetlenek az EU jogi instanciáinak állásfoglalásai, végzései a politikai érdekektől, adott esetben a Soros által tőkeerővel is befolyásolt migráció-párti politika szempontjaitól. Hiszen mindenki tudja, még a cikkíró is beismeri, hogy a Gruevszki ügyben is erről, a „Soros problémáról” van szó. Inkább idézzük tőle (már mint Székytől) azt a megállapítást, hogy „a 'nemzetállamok Európája' és a 'szuverenitás' gumijelszavai” arra is alkalmasak, hogy „az ódon, 1945 előtti nacionalizmus szenvedélyét tudják tovább gerjeszteni”. Nehéz lett volna a szerzőnek frappánsabb magyarázatot találnia a maga és a hozzá hasonlók „probléma megközelítésére”.

Van azonban még egy „bizonyítéka” rá, hogy „Magyarország az EU és a N ATO ellen dolgozik.” (Ezt a mondatot állítása szerint a lengyel elemzés szerzőjétől veszi át, természetesen nagy kéjjel citálva.) Ez pedig az, hogy a magyar külügy mindaddig megvétózza Ukrajna NATO tagságát, amíg vissza nem vonja a magyar kisebbség elleni súlyosan diszkriminatív intézkedéseit. Széky szerint: „hogyan gondolhatta bárki, hogy Ukrajna és a NATO tárgyalásainak blokkolásából más látszik, mint hogy Magyarország gyengíteni akarja Ukrajnát és a NATO-t Oroszországgal szemben.” Szerinte itt élet-halál kérdésről van szó, nehogy azt higgye hát Orbán, „hogy azt tehet, amit akar”, mert „a választások fényesen igazolják”. Ez persze azt is jelzi, hogy valami halvány reménysugár fölcsillan benne a szabd választások „indokolt esetben” való felfüggesztésére.

Hiszen ez amúgy sem a demokrácia kritériuma, „csak hab a tortán”, ahogyan ezt Sargentini asszony is megállapította, hivatkozva a már könyv formájában is megjelent korszakalkotó „alapigazságra”.

Szóval reszkessetek, nemzetiek, mert jön a NATO! Az meg sem fordul Széky elvtárs úr fejében, hogy nem óhajtja a NATO egy (sőt több) megbízható szövetségesét egy impotens magyar ellenzék elvárásának, illetve vágyálmainak engedelmeskedve elveszíteni, valami meggondolatlan húzással? Ennyire hülyének nézi a legműködőképesebb katonai szövetség vezetőit? Vagy gondolja, hogy „próba cseresznye”, egy kis hergelés, uszítás és máris összejön a várva várt beavatkozás?

Kedves Széky elvtárs úr, önnek és társainak garantált az orcára hullás. Az igaz ugyan, hogy Magyarország megszállását a múlt században kétszer is egy-egy szövetséges nagyhatalom hajtotta végre (1944. március 19-én a náci Németország, 1956. november 4-én pedig a Varsói Szerződés vezető ereje, a nagy és dicsőséges Szovjetunió), de jelenleg nem olyan időket élünk. Bolond volna például bárki is a az EU májusban esedékes parlamenti választása előtt a stabilitást felborítani, vagy akár csak kockáztatni! Utána meg örülnek a jelenlegi döntéshozók, ha valahogy, kis szótöbbséggel megnyerik a választást annak a politikai elitnek a képviselői, akiket hő vágyuk továbbra is többségben látni. (Ha ugyan lesz okuk örömre egyáltalán…)

Tehát, hogy stílszerűen egy pártállami szónok által elkövetett bakit, képzavart idézzek, „kedves elvtársak, nem kell légvárakat kergetni!”

Kedves barátomtól, Sinka István és más népi írók életművének fáradhatatlan kutatójától hallottam, hogy a teljes Sinka életmű megjelentetésének milyen meglepő akadálya van. Az örökösök részéről, noha jogos anyagi igényeik kielégítésére megvan a fedezet, olyan szempont merült fel, hogy Sinka összes műveinek kiadása (A denevérek honfoglalását is beleértve) a magyarországi antiszemitizmus terjedését szolgálná, ezért ők ehhez nem járulnak hozzá.

Nem vagyok ugyan jogász, de utána néztem a törvénynek, és találtam benne olyan utalásokat (ha tetszik, „kiskapukat”), amelyek bizonyos kivételeket lehetségesnek, megengedhetőnek tartanak, a szerzői jog örököseit egyébként eléggé szigorúan védő törvény hatálya alól. Azon kívül az sem ördögtől való, hogy egy törvényt, ha rossz, idejét múlt, meg is lehet változtatni. Erre való az országgyűlési többség. Hogy egyébként milyen ez a törvény, azt nem tudom megítélni, de abban biztos vagyok, hogy az indoklás a természetes jogérzéknek felháborító módon ellentmond. Ennek eldöntése ugyanis, hogy a teljes életmű megjelenése milyen hatással lenne a magyar szellemi életre, ha, mondjuk így, az örökösök, anyagi értelemben, megkapják, ami jár nekik, semmiképpen sem rájuk tartozik. (Különösen akkor nem, ha ez az álláspontjuk, feltéve, de meg nem engedve, bármennyire bizonyíthatatlan is ez, anyagilag szintén motivált.) Hanem a Magyar Tudományos Akadémiára, illetve, ennek a megosztottságát is figyelembe véve, valóban a magyar szellemi életre, leginkább arra a (széles) szubkultúrára, amelyet a Sinka olvasók jelentenek, és amely a szellemi élet pluralizmusának jegyében méltán várja el, hogy Sinka minden művét nyomtatásban olvashassa, és ne derengjenek föl előtte a rossz emlékű kommunista diktatúra cenzori tevékenységének különféle mozzanatai.  

A probléma persze nem teljesen új a rendszerváltozás utáni kor irodalomkedvelői számára. Abszurdnak tűnik számunkra az a magyarázat is, hogy Csurka István drámái azért vannak letiltva a színpadról, műveinek új kiadása azért lehetetlen, mert az örökösök nem tudnak azon megegyezni, hogy a szerzői jogdíjból kinek mennyi jár. Úgy tűnik, ez is a magyar joggyakorlat világában nem éppen ismeretlen vége láthatatlan per kimenetelétől függ. Akár tetszik ez egyeseknek, akár nem, azok közül, akik Csurka műveire kíváncsiak (nem kevesen vannak!), sokan fölteszik a kérdést: cui prodest? Kinek az érdeke végső soron ez a tarthatatlan és lehetetlen állapot? Nem valami féle politikai preferenciák gyűrik maguk alá most is, jogi köntösbe öltöztetve, a magyar szellemi élet csúcsteljesítményeit? Annyival inkább megáll ez a gyanú, mert a kultúra állami finanszírozása, a különböző alapítványokon keresztül, vagy bárhogyan, lehetővé teszi ennél jóval nagyobb tételt képező tartozások kiegyenlítését is, ha valóban komoly értékekről van szó. Ezt pedig Csurka esetében még számos politikai ellenfele is elismeri.

Lehet, hogy nem szerencsés összekapcsolni egy rég halott költő ügyét egy közelmúltban elhunyt íróéval, aki nem mellesleg első rangú politikai gondolkodó is volt. A probléma mélyén azonban mégiscsak mindkét esetben alapvetően ez a kérdésföltevés áll: most akkor van cenzúra, vagy nincsen? Milyen esélyei vannak e téren a posztkommunista utóvédharcoknak?

Mégiscsak egy új parlamenti törvény, illetve a régi ésszerű és jogszerű módosítása tudna egyértelműen és megnyugtatóan tiszta vizet önteni a pohárba!

            Kiss István Béla

Többen rámutattak már arra a kormánypárti sajtóban (legtöbbször talán Bogár László), hogy a magukat baloldalinak nevező (poszt) kommunisták és (neo)liberálisok részéről egy nyelvi-kulturális hadviselés is folyik a politikai ellenféllel szemben. Több eszköze is van ennek: azon fogalmak diszkriminálása, közbeszédből való kiszorításának kísérlete, amelyekkel helyzetünket le tudnánk írni. a nem diszkriminált fogalmak önkényes értelmezése, kisajátítása, vagy pedig, ha erre lehetőség van, a fogalom tartalmával homlokegyenest ellenkező cselekvéssorozat megvalósítása. Ez utóbbira jó példa, hogy azok, akik továbbra is migráns beözönlést akarnak, és ennek érdekében konkrét intézkedéseikkel mindent megtesznek, eközben határvédelemről, ellenőrzésről beszélnek, hogy megnyugtassák azt a közvéleményt, amelynek egyre inkább elege van belőlük.

Nagy alkotóink kisajátítása, mondjuk ki: kiherélése ugyancsak hosszú múltra tekinthet vissza. Rafinált és primitív formában egyaránt alkalmazták. Az utóbbira példa: megboldogult hitvesem mesélte, hogy gimnazista korában, a hatvanas években fizika tanár osztályfőnöke osztályfőnöki órán kijelentette, hogy az igazán nagy költők mind ateisták voltak. Például Ady Endre. Mire ő felállt és elmondta Az úr érkezése című rövid, három versszakos Ady verset. „Hülye vagy, fiam!” -Szerintem a tanár úr hülye! El is tanácsolták, más gimnáziumban kellett érettségiznie. (Lehet, hogy tulajdonképp olcsón megúszta.)

Érdemes elgondolkodni azon, hogy a „haladó”, a vörös csillagot is magasztaló (állítólag szabadkőműves kapcsolatokkal is rendelkező) Ady Endre mit szólt volna, ha megéri a magát Tanácsköztársaságnak nevező patkánylázadást, vérfürdőt, vörös terrort. Amikor már szkeptikusan hümmög a Strófák május 1-re című versében is: „Május, jány, virág, muzsika,/ Hol a hiba, hol a hiba?” József Attila telitalálatát, a „fasiszta kommunizmust” is legszívesebben agyonhallgatták volna, de mivel nem lehetett, megpróbálták az irodalmi szakértők a bizonyítványt megmagyarázni. Viszont a „bolsevikinek” vágyott és feltüntetett Szabó Lőrinc Vang An -Si című, ugyancsak a harmincas évek derekán keletkezett versét, amely már akkor megjósolja a kommunista modell csődjét, még ki is cenzúrázták az 1961-es „Összegyűjtött verseiből.” (Ne feledjük, Szabó Lőrinc év is van, halálának hatvanadik évfordulója.)

A legtöbb bajuk persze Petőfivel volt az elvtársaknak. Se lenyelni, se kiköpni nem tudták. (Őt aztán különösen nem lehet, senkinek sem.) A liberálisok is szívesen hivatkoznak rá, mint a szabadság költőjére, csak éppen arról „felejtkeznek el”, hogy a szabadság a többek szerint máig legnagyobb nemzeti költők számára egyet jelentett a nemzeti függetlenséggel, amihez már persze nem füllik a foguk „haladó” hazai és EU-s polgártársainknak. Talán emlékezhetünk még néhányan, hogy Illyés Gyulának volt bátorsága nevezetes tv-interjújában azt Élet vagy halál című versre hivatkozni, amely épp csak, hogy indexre nem került a pártállamban. Igaz a figyelemelterelő nyelvészeti aspektus némi trükkjével, mondván, hogy Petőfi még tudta, hová kell tenni a megengedő mellékmondatban az „is” kötőszót: „Ha nem születtem volna is magyarnak,/ E néphez állanék ezennel én...” Szomorúnak tartom azonban, ha bárkinek Magyarhonban elveszi a kedvét Petőfitől az, hogy az elvtársak vagy balliberális-neoliberális (magukat így nevező) örököseik jót mondtak, mondanak róla. (Csak zárójelben: azt teljes mértékben megértem, hogy ha valakinek, bár nem tartozom közéjük, ma kedvesebb a Barguzin mítosz, mint a segesvári tömegsír, az „ott essem el én/ a harc mezején” vágyának beteljesülése, bármennyire domináns eleme is ez Petőfi költészetének. Talán anélkül is, hogy sokakhoz eljutott volna Illyés Gyula '56 után Sinkovics kérdésére adott válasza, a diktatúra szörnyűségei után az életösztön a túlélés parancsát tette a legfontosabbá. „Mi a teendő?”- kérdezte a nemzet költőjét a nemzet színésze, az '56 vérbefojtása utáni terror, megtorlás idején. „Életben maradni, még a részleges becsület árán is”.)

A baloldali ideológia természetesen tudatosan törekedett/törekszik arra, hogy „utitársként” megnyerjen magának ideológiájától elütő, ám tehetséges alkotókat. Veszprémy László Bernát osztott meg nemrégiben a Magyar Hírlap olvasóival egy kuriózumot: Szabó Dezsőről egészen 1918-ig, az Elsodort faluig sok szépet és jót összeírt a baloldali Népszava, ráadásul az író maga is internacionalistának vallotta magát. (Ami persze nem ugyanaz, mintha a Tanácsköztársaságot, a 133 napos rémuralmat magasztalta volna.) Szabó Dezsővel is bajban vannak persze a „haladók”, mind a mai napig, hiszen nemcsak zsidóellenes, hanem németellenes is volt, és ezt nekik egy kissé nehéz összehozni. Pedig aki a magyarság érdekét tartja szem előtt, és váteszi képességekkel is meg van áldva-verve, az pontosan megláthatta azt az óriási veszélyt, amely a mindkétféle totalitarizmus működtetői között felülreprezentált németség, illetve zsidóság jelentett, hozott a magyarságra. Ezért nem is járható út az írót csak úgy szimplán leantiszemitázni, bár „igény volna rá”, már elég régtől fogva, az úgynevezett baloldalon.

Napjainkban annak vagyunk tanúi, hogy ezekből a harci eszközökből mintha szép lassan kezdene kifogyni az egyre jobban lelepleződő, magát baloldalnak hirdető ál-baloldal. Nem ő mondja meg most már, mint a zsarnokság idején (Illyés), hogy ki voltál, és ki vagy Tekinthetjük ezt nemzeti oldalon akár az egyik legörvendetesebb fejleménynek is!

Kiss István Béla

                             Magyar Hírlap, 2017.október 27.