Kedves barátomtól, Sinka István és más népi írók életművének fáradhatatlan kutatójától hallottam, hogy a teljes Sinka életmű megjelentetésének milyen meglepő akadálya van. Az örökösök részéről, noha jogos anyagi igényeik kielégítésére megvan a fedezet, olyan szempont merült fel, hogy Sinka összes műveinek kiadása (A denevérek honfoglalását is beleértve) a magyarországi antiszemitizmus terjedését szolgálná, ezért ők ehhez nem járulnak hozzá.
Nem vagyok ugyan jogász, de utána néztem a törvénynek, és találtam benne olyan utalásokat (ha tetszik, „kiskapukat”), amelyek bizonyos kivételeket lehetségesnek, megengedhetőnek tartanak, a szerzői jog örököseit egyébként eléggé szigorúan védő törvény hatálya alól. Azon kívül az sem ördögtől való, hogy egy törvényt, ha rossz, idejét múlt, meg is lehet változtatni. Erre való az országgyűlési többség. Hogy egyébként milyen ez a törvény, azt nem tudom megítélni, de abban biztos vagyok, hogy az indoklás a természetes jogérzéknek felháborító módon ellentmond. Ennek eldöntése ugyanis, hogy a teljes életmű megjelenése milyen hatással lenne a magyar szellemi életre, ha, mondjuk így, az örökösök, anyagi értelemben, megkapják, ami jár nekik, semmiképpen sem rájuk tartozik. (Különösen akkor nem, ha ez az álláspontjuk, feltéve, de meg nem engedve, bármennyire bizonyíthatatlan is ez, anyagilag szintén motivált.) Hanem a Magyar Tudományos Akadémiára, illetve, ennek a megosztottságát is figyelembe véve, valóban a magyar szellemi életre, leginkább arra a (széles) szubkultúrára, amelyet a Sinka olvasók jelentenek, és amely a szellemi élet pluralizmusának jegyében méltán várja el, hogy Sinka minden művét nyomtatásban olvashassa, és ne derengjenek föl előtte a rossz emlékű kommunista diktatúra cenzori tevékenységének különféle mozzanatai.
A probléma persze nem teljesen új a rendszerváltozás utáni kor irodalomkedvelői számára. Abszurdnak tűnik számunkra az a magyarázat is, hogy Csurka István drámái azért vannak letiltva a színpadról, műveinek új kiadása azért lehetetlen, mert az örökösök nem tudnak azon megegyezni, hogy a szerzői jogdíjból kinek mennyi jár. Úgy tűnik, ez is a magyar joggyakorlat világában nem éppen ismeretlen vége láthatatlan per kimenetelétől függ. Akár tetszik ez egyeseknek, akár nem, azok közül, akik Csurka műveire kíváncsiak (nem kevesen vannak!), sokan fölteszik a kérdést: cui prodest? Kinek az érdeke végső soron ez a tarthatatlan és lehetetlen állapot? Nem valami féle politikai preferenciák gyűrik maguk alá most is, jogi köntösbe öltöztetve, a magyar szellemi élet csúcsteljesítményeit? Annyival inkább megáll ez a gyanú, mert a kultúra állami finanszírozása, a különböző alapítványokon keresztül, vagy bárhogyan, lehetővé teszi ennél jóval nagyobb tételt képező tartozások kiegyenlítését is, ha valóban komoly értékekről van szó. Ezt pedig Csurka esetében még számos politikai ellenfele is elismeri.
Lehet, hogy nem szerencsés összekapcsolni egy rég halott költő ügyét egy közelmúltban elhunyt íróéval, aki nem mellesleg első rangú politikai gondolkodó is volt. A probléma mélyén azonban mégiscsak mindkét esetben alapvetően ez a kérdésföltevés áll: most akkor van cenzúra, vagy nincsen? Milyen esélyei vannak e téren a posztkommunista utóvédharcoknak?
Mégiscsak egy új parlamenti törvény, illetve a régi ésszerű és jogszerű módosítása tudna egyértelműen és megnyugtatóan tiszta vizet önteni a pohárba!
Kiss István Béla
