Többen rámutattak már arra a kormánypárti sajtóban (legtöbbször talán Bogár László), hogy a magukat baloldalinak nevező (poszt) kommunisták és (neo)liberálisok részéről egy nyelvi-kulturális hadviselés is folyik a politikai ellenféllel szemben. Több eszköze is van ennek: azon fogalmak diszkriminálása, közbeszédből való kiszorításának kísérlete, amelyekkel helyzetünket le tudnánk írni. a nem diszkriminált fogalmak önkényes értelmezése, kisajátítása, vagy pedig, ha erre lehetőség van, a fogalom tartalmával homlokegyenest ellenkező cselekvéssorozat megvalósítása. Ez utóbbira jó példa, hogy azok, akik továbbra is migráns beözönlést akarnak, és ennek érdekében konkrét intézkedéseikkel mindent megtesznek, eközben határvédelemről, ellenőrzésről beszélnek, hogy megnyugtassák azt a közvéleményt, amelynek egyre inkább elege van belőlük.
Nagy alkotóink kisajátítása, mondjuk ki: kiherélése ugyancsak hosszú múltra tekinthet vissza. Rafinált és primitív formában egyaránt alkalmazták. Az utóbbira példa: megboldogult hitvesem mesélte, hogy gimnazista korában, a hatvanas években fizika tanár osztályfőnöke osztályfőnöki órán kijelentette, hogy az igazán nagy költők mind ateisták voltak. Például Ady Endre. Mire ő felállt és elmondta Az úr érkezése című rövid, három versszakos Ady verset. „Hülye vagy, fiam!” -Szerintem a tanár úr hülye! El is tanácsolták, más gimnáziumban kellett érettségiznie. (Lehet, hogy tulajdonképp olcsón megúszta.)
Érdemes elgondolkodni azon, hogy a „haladó”, a vörös csillagot is magasztaló (állítólag szabadkőműves kapcsolatokkal is rendelkező) Ady Endre mit szólt volna, ha megéri a magát Tanácsköztársaságnak nevező patkánylázadást, vérfürdőt, vörös terrort. Amikor már szkeptikusan hümmög a Strófák május 1-re című versében is: „Május, jány, virág, muzsika,/ Hol a hiba, hol a hiba?” József Attila telitalálatát, a „fasiszta kommunizmust” is legszívesebben agyonhallgatták volna, de mivel nem lehetett, megpróbálták az irodalmi szakértők a bizonyítványt megmagyarázni. Viszont a „bolsevikinek” vágyott és feltüntetett Szabó Lőrinc Vang An -Si című, ugyancsak a harmincas évek derekán keletkezett versét, amely már akkor megjósolja a kommunista modell csődjét, még ki is cenzúrázták az 1961-es „Összegyűjtött verseiből.” (Ne feledjük, Szabó Lőrinc év is van, halálának hatvanadik évfordulója.)
A legtöbb bajuk persze Petőfivel volt az elvtársaknak. Se lenyelni, se kiköpni nem tudták. (Őt aztán különösen nem lehet, senkinek sem.) A liberálisok is szívesen hivatkoznak rá, mint a szabadság költőjére, csak éppen arról „felejtkeznek el”, hogy a szabadság a többek szerint máig legnagyobb nemzeti költők számára egyet jelentett a nemzeti függetlenséggel, amihez már persze nem füllik a foguk „haladó” hazai és EU-s polgártársainknak. Talán emlékezhetünk még néhányan, hogy Illyés Gyulának volt bátorsága nevezetes tv-interjújában azt Élet vagy halál című versre hivatkozni, amely épp csak, hogy indexre nem került a pártállamban. Igaz a figyelemelterelő nyelvészeti aspektus némi trükkjével, mondván, hogy Petőfi még tudta, hová kell tenni a megengedő mellékmondatban az „is” kötőszót: „Ha nem születtem volna is magyarnak,/ E néphez állanék ezennel én...” Szomorúnak tartom azonban, ha bárkinek Magyarhonban elveszi a kedvét Petőfitől az, hogy az elvtársak vagy balliberális-neoliberális (magukat így nevező) örököseik jót mondtak, mondanak róla. (Csak zárójelben: azt teljes mértékben megértem, hogy ha valakinek, bár nem tartozom közéjük, ma kedvesebb a Barguzin mítosz, mint a segesvári tömegsír, az „ott essem el én/ a harc mezején” vágyának beteljesülése, bármennyire domináns eleme is ez Petőfi költészetének. Talán anélkül is, hogy sokakhoz eljutott volna Illyés Gyula '56 után Sinkovics kérdésére adott válasza, a diktatúra szörnyűségei után az életösztön a túlélés parancsát tette a legfontosabbá. „Mi a teendő?”- kérdezte a nemzet költőjét a nemzet színésze, az '56 vérbefojtása utáni terror, megtorlás idején. „Életben maradni, még a részleges becsület árán is”.)
A baloldali ideológia természetesen tudatosan törekedett/törekszik arra, hogy „utitársként” megnyerjen magának ideológiájától elütő, ám tehetséges alkotókat. Veszprémy László Bernát osztott meg nemrégiben a Magyar Hírlap olvasóival egy kuriózumot: Szabó Dezsőről egészen 1918-ig, az Elsodort faluig sok szépet és jót összeírt a baloldali Népszava, ráadásul az író maga is internacionalistának vallotta magát. (Ami persze nem ugyanaz, mintha a Tanácsköztársaságot, a 133 napos rémuralmat magasztalta volna.) Szabó Dezsővel is bajban vannak persze a „haladók”, mind a mai napig, hiszen nemcsak zsidóellenes, hanem németellenes is volt, és ezt nekik egy kissé nehéz összehozni. Pedig aki a magyarság érdekét tartja szem előtt, és váteszi képességekkel is meg van áldva-verve, az pontosan megláthatta azt az óriási veszélyt, amely a mindkétféle totalitarizmus működtetői között felülreprezentált németség, illetve zsidóság jelentett, hozott a magyarságra. Ezért nem is járható út az írót csak úgy szimplán leantiszemitázni, bár „igény volna rá”, már elég régtől fogva, az úgynevezett baloldalon.
Napjainkban annak vagyunk tanúi, hogy ezekből a harci eszközökből mintha szép lassan kezdene kifogyni az egyre jobban lelepleződő, magát baloldalnak hirdető ál-baloldal. Nem ő mondja meg most már, mint a zsarnokság idején (Illyés), hogy ki voltál, és ki vagy Tekinthetjük ezt nemzeti oldalon akár az egyik legörvendetesebb fejleménynek is!
Kiss István Béla
Magyar Hírlap, 2017.október 27.
